Elég, ha meglátjuk magunkat egy cica vagy egy kiskutya előtt, hogy egy különös, elkerülhetetlen és egyöntetű érzéssel szembesüljünk: a fékezhetetlen vágy, hogy megszorongassuk, sőt elnyomjuk a legcukibb kis állatokat. De mi az oka annak, hogy olyan gyakran támad ránk ez a Felicia-komplexus, amely úgy tűnik, hogy mindannyiunkat a cukiság elé visz? A tudománynak van egy kissé paradox neve errejelenség: "Aranyos agresszió".
Az ilyen reakció a Kaliforniai Egyetem kutatói szerint mind az érzelmeinktől, mind az agyunk jutalmazási rendszerétől elvonja a figyelmünket - így mind neuronális tevékenységünkre, mind viselkedésünkre hatással van.
Lásd még: "Senki sem engedi el senki kezét", az alkotót édesanyja inspirálta a dizájn megalkotására
Az Aranyos agressziókról szóló jelentés bemutatja, hogy képtelenek vagyunk megbirkózni az eufória szélsőséges érzéseivel - valami hasonlóval, mint a boldogságkönnyek, vagy ellenkező értelemben, mint amikor a feszültség pillanataiban nevetünk.
Amit az agy tesz, hogy megvédjen egy érzelem intenzív csúcspontjától, az az, hogy egy ellentétes érzés injekcióját küldi, hogy enyhítse a kezdeti izgalmi állapotot - vagy feszültséget. Ez azonban az agy szélsőséges és kissé kontrollálatlan reakciója, tekintve, hogy az állatok és a csecsemők előtt a cukiság érzését azért adjuk, hogy arra ösztönözzünk, hogy törődjünk velük. Tehát ahelyett, hogy összenyomnánkdühös egy cicával vagy kutyával, ne feledje, hogy az ésszerű dolog az ellenkezője: gondoskodjon az állatról.
Lásd még: Az oldal sikeresen alakítja át az embereket animévé; végezd el a tesztet